Nem szoktam hozzá az alváshoz ezért eléggé morcosan keltem. S a hajam akár a szénakazal, ha Jason kócolt össze én megölöm.
-Jó reggelt!-kuncogott mellettem Jas és dörgölte a szemeit.
-Utálok aludni.-ültem fel és próbáltam a szemeimet a fényviszonyokhoz szoktatni.
-Ne kelj még fel.-kuncogott megint mellettem és vissza húzott az ágyra, én pedig mint a paprikajancsi ültem föl megint. -Yukina!-nevetett rajtam-Csak még öt percet!-rántott vissza és megölelt hogy lent is maradjak, de hát bennem volt a bolond ezért hogy a felsőtestem nem bírtam megemelni, megemeltem a lábaimat.-Olyan bolond vagy.-röhögött és a párnába fúrta az arcát.
-Na jó!-dobtam le a lábaimat és elnyúltam az ágyon. Lassan már megszoktam a fényt és élesen láttam mindent.-Ja és ha megint lesokkolsz én nem tudom mit teszek veled!-néztem rá.
-Mivel sokkoltalak le?
-Te is tudod nagyon jól!-fordultam újra a plafon felé és lehunytam a szemeimet. Éreztem hogy fölém mászik, de nem törődtem vele, ugyan úgy behunyt szemmel vártam hogy mit alakít.
-Alszol?-hajolt az ajkamra és éreztem a langyos leheletét.
-Ühüm.-bólogattam behunyt pillákkal.
-Akkor nem zavar ha elveszem a mobilodat...-emelkedett fel.
-Mi van?!-ültem fel automatikusan kitágult szemekkel és sikeresen megfejeltem a mellkasát -Aucs!-fogtam meg az orromat.-Túl kemény a mellkasod!-morogtam és megnyomkodtam.
-Na mutasd!-nevetett ki. Elvette a kezem és nyomkodni kezdte.-Nincs baja.
-Nem rajtad múlott.-nyújtottam rá a nyelvem. Lassan hajolt közel én pedig megfeledkeztem a kint lévő nyelvemről, s csak pislogtam. Fogai közé vette a nyelvem és a sajátjával tolta vissza a számba. Megcsókolt. A lélegzetem a másodperc töredékéig elakadt, s eszem elhomályosodva löktem az ágyra és a csípőjére ültem. Mellkasán támaszkodva csókoltam meg, mire észbe kaptam. Gyorsan egyenesedtem fel s kitisztult a fejem.-Ezt felejtsük el!-leheltem, hisz én egy idolra másztam rá! Elment az a csepp eszem is?! Nem hiába töröltem magam mindenhonnan! Akkora hülye vagyok!
-Sajnálom, de én nem tudom.-vette le a melléről a jobb kezem s ujjait összekulcsolta az enyémekkel és a feje mellé fektette.
-Nem lehet Jas! Én nem azért dolgoztam hogy ezzel elrontsam! Nem hiába nem létezem! Nem tudhat rólam senki!-ráztam a fejemet.
-Ezt nem értem! Hogy nem létezel?
-Töröltem a születési anyakönyvi kivonatomat, a keresztlevelemet, a világon mindenhonnan töröltem rólam az adatokat! Nem vagyok sehol! Yukina Namato nem létezik! Áll névvel vannak mobiljaim, internetem, rendeléseim! Még Facebook-om, Twitter-em és más oldalakon is áll névvel vagyok fent! Én nem élek!
-De hát itt vagy...-értetlenkedett.
-Ez azért fájt...-dőltem le róla-Nem személy szerint vagyok halott te IQ. Hanem meg sem születtem.
-De a szüleid csak tudják hogy megszülettél.
-Apám egy kő gazdag suttyó, anyám pedig egy diliházba való utcalány. Azt se tudják mit csináljanak jó dolgukban.-legyintettem.
-Értem.-sóhajtotta.
-Már csak azt várom hogy az újságok arról írjanak „Yatsuda Namato és felesége Hiroko Ebata túladagolásban, autóbalesetben, rablásban és egyéb módokon vesztették életüket!” Kész címlapsztori! És látom a következő cikkeket. „Vajon hol van a régen bemutatott ifjú Yukina Namato? Talán ő is ott volt mikor szülei meghaltak? Vajon elrabolták?” Utálom hogy ismerik a nevemet...
-Ennyire csak nem lehetett rossz, velük.
-Lehet kívülről a kedves, intelligens, kő gazdag párocska. Akiket mindenhová meghívják és mindenkivel törődnek. De nem akarsz a gyerekük lenni, higgy nekem...
-Szerintem csak túlreagáltad...
-Nem tudom hogy kellett volna reagálnom arra hogy el akartak adni, hogy egy vadidegenhez menjek férjhez...
-Ez más kultúrákban elfogadott.
-Ja ahogy Dél-Amerikában a vérfertőzés! Mindenki tud róla, de senki sem csinálja.-álltam fel-És én ebből nem kérek...-kimentem a gépemhez és elkezdtem kockulni. Yuna lelépett valahová, én pedig egész álló nap fel sem néztem a gép monitorja mögül. A fiúk leléptek valami fotózásra, én pedig mikor hazaértek is ott gubbasztottam. Yuna is nem sokra rá megérkezett és kíváncsian ült mellém, s kíváncsian nézte mit csinálok. Mikor én csináltam ezt, rendszerint idegrohamot kapott Yun, mivel nem szereti ha nézik, vagy egyáltalán a közelében vannak. Nálam hamar „kinőtte” ezt a dolgot, nem tudom miért, de velem teljesen más az elejétől fogva mint másokkal. Teljesen ellentétek vagyunk!
-Mit csinálsz?-dugta a szemem elé az orrát.
-Nézem a barátnőidet...-motyogtam és nem is pislogtam.
-Ijesztő vagy mikor nem pislogsz egy órát!-rángatta meg a kezemet.
-Én azt hittem már hívhatjuk a mentőket!-állt mellénk Minhyun.
-Majd érted jönnek, ha sokáig zaklatsz.-morogtam.
-Mi bajod van?-fordított maga felé Yuna.
-Semmi!-fordultam vissza.
-Nem kell a vaker!-fordított megint magához.
-Most így fogunk csiki-csukizni?
-Ha kell!-tartott magával szemben.
-Hozok kávét.-motyogtam és eljöttem tőle. A fiúk csak néztek mi van, de nem értettek belőle túl sokat. Na ezért utálok én aludni! Ha egyszer többet alszok mint négy óra, teljesen letargiába esem és tetű vagyok. Teleöntöttem a bögrém és szürcsölve mentem vissza. Lassan mindenki aludni tért, én pedig egész éjszaka toltam a gépet. Reggel mindenki lefagyva bámult.
-Te nem aludtál semmit?-akadt ki Yun.
-Jó reggelt!-vigyorogtam és ittam az akkori kávéadagomat és úgy pörögtem a mint kismacska a madzag után.
-Szörnyű egy nőszemély vagy!-vette el az üres bögrémet-Mindig figyelni kell! Olyan vagy mint egy kisgyerek!-nyomta a kezembe a teli poharat.
-Valld be hogy ezt szereted!-röhögtem.
-Nem! Túlságosan lapos lesz a sok üléstől a segged!
-Mondtam tessék leszállni a hátsó fertályomról!
-Komolyan ha Jason nem fáraszt ki az ágyban, én foglak!-fenyegetett meg.
-Hogy mi?-röhögtem, de azért kissé meglepett ez a mondata...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése