Miután elaludtam álmaimban újra láttam mindazt ami velem történt és zihálva ültem fel az ágyon.
-Jól vagy?-karolt át Changsun, s Seungho is felkönyökölt.
-Igen, azt hiszem.-lihegtem de tudom hogy ezek után nem merem lehunyni a szemeimet olyan rettegés szorított belülről.
-Hozok neked inni.-adott puszit a fejem búbjára Joon és elviharzott mellőlem. Seunghohoz bújtam és bámultam a plafont. Simogatni kezdte a hátamat mert érezte hogy elkezdtem remegni mint a nyárfalevél.-Tessék.-hozott fel nekem egy pohár vizet és leült.
-Köszönöm.-kortyoltam bele és letettem az éjjeliszekrényre. Végig néztem magamon és láttam hogy még mindig az a ruha volt rajtam mint amiben hazajöttem a kórházból.-Átöltözök.-motyogtam magamnak. Lassan feltápászkodtam, nem törődve a csípőmbe hasító fájdalommal. Levettem a felsőt és a nadrágot. A lámpa fénye megvilágította a sérült bőrömet, apró felszisszenések hallatszottak a hátam mögül, nem foglalkozva semmivel csak felvettem egy bő hosszú ujjú pólót és egy hosszú melegítőnadrágot hogy eltakarjon mindent. Eddig sosem vettem fel hosszú ujjú pólót, de ezek után nem bírok magamra nézni mert felfordul a gyomrom. Vissza feküdtem közéjük és csak bámultam a mennyezetet, nem mocorogtam mert tudom hogy nekik holnap attól még próbák és egy fotózás. Miattam nem szakíthatják meg a munkamenetüket. Pirkadatra figyeltem fel és lementem a konyhába. Csináltam reggelit mindenkinek és felhúzott lábakkal ültem a kanapén amíg valaki fel nem kel.
-Te fent vagy?-lepődött meg rajtam Sanghyun ahogy ott gubbasztottam.
-Ühüm.-bámultam ugyan úgy magam elé.
-Jól vagy?-ült le mellém s megölelt. Furcsamód az ő ölelése volt eddig az egyetlen akiében biztonságban éreztem magam.
-Igen.-hazudtam.
-Nem akarlak itthon hagyni.-motyogta miközben bambult.
-Menned kell.-motyogtam vissza-Menj enni.
-Neked is hozok valamit.-nyomott puszit a fejemre.
-Nem kérek.-suttogtam és egy hangos sóhaj kíséretében elkullogott. Üres tekintettel bámultam magam elé a semmibe mikor elmentek és utána is. Nem mozdultam, nem beszéltem, nem éltem. Egyedül a jobb kezem mozgott mert Ddadongie belemászott az ölembe és őt simogattam. Nem érzékeltem és nem is járt a fejemben semmi. Teljesen üresen figyeltem ahogy Yeol és Dongwoo megérkeznek.
-Jól vagy?-térdelt le elém Woo és farkasszemet nézett az én elhalt tekintetemmel. Szó sem hagyta el az ajkaimat csak ott ültem. Azt kívántam bárcsak meghalnék, bárcsak vége lenne. Nem lenne rémálom, nem lennének emlékek.
-Holnap nem lesz próba, szeretnéd hogy maradjak?-kérdezte Yeol miközben megfogta a bal kezemet.-Te remegsz.-észre sem vettem hogy remegek. Nem tudtam megszólalni, nem mertem semmit csinálni, féltem. Átölelt Seongyeol és egy csókot nyomott a nyakamon lévő foltra. A nap úgy telt el hogy ültem és néztem, próbáltak a fiúk megszólaltatni, etetni, itatni. De semmi nem hatott. Ki voltam használva, Changmin. Ő volt az akiben régen megbíztam, szerettem. De ezt tette velem. Tükörbe sem tudok nézni. Az este már megjöttek a bátyámék és Sanghyunnak sikerült megitatnia. Yeol felvitt a szobámba és letett a helyemre, befeküdt mellém majd nézett. Én ugyan úgy felhúzott lábakkal ültem és a sötét falakat bámultam.-Kérlek szólalj meg.-suttogta könyörgőn. Bármennyire szerettem volna hozzá szólni, nem tudtam. Nem mertem. Átkarolt és éreztem hogy a könnyei potyognak az ölembe, nem volt erőm. Csak az apró simogatás amit meg tudtam tenni. Könnyes csókot nyomott a tenyerembe és hozzám bújt. Valahogy olyan hajnal kettő tájt aludhattam el ugyan úgy ülve.
Egy újabb reggel keltem fel sikoltozva. Yeol azt hitte valami baj van úgy ugrott ki az ágyból és pillantott közbe. Majd mikor látta hogy nincs baj gyorsan odamászott hozzám és átkarolva próbált nyugtatni. Megint lementem és csináltam reggelit Sanghyun-éknak és újra a kanapéra ültem.
-Ki kell vinni valahogy.-hallottam Byunghee hangját a konyhából.
-Nem kell! Semmit nem kell ráerőltetni ha nem akarja.-válaszolta neki Sanghyun.
-Szerintem Soyunhoz be szeretne viszont menni.-mondta Yeol.
-Rendben.-adta meg magát a bátyám.
-Ayu.-sétált be Seongyeol és nézett a szemeimbe-Szeretnél bemenni Yun-hoz?-arcomon csupa üresség csillogott a lelkem pedig megtörten volt széthullva a padlón. De Yun mentett meg. Egy apró bólintásnál többre nem futotta, ennyi is elég volt Changsunnak hogy felkapjon a karjába és felvigyen. A szekrényemből kivette a kedvenc kék cicanadrágomat és a kedvenc pánt nélküli toppomat. Üres szemekkel felálltam és kivettem egy bő pólót és egy hosszú ujjú pulóvert. Sóhajtva ment ki Joon de résnyire nyitva hagyta az ajtót. Miután magamra húztam a ruhákat egy deszkás cipővel egyetemben, felkuporodtam az ágyra és bámultam.
-Kész vagy hercegnőm?-lépett be Byunghee -Istenem...-sóhajtott s felvett a karjaiba. Némán vitt le és letett a kanapéra. Yeol magára kapta a cipőjét és Seungho belém karolt és kikísért az autójáig. A kórházban Yun ablakában álltam és csak néztem. Semmi nyikkanás. Ho és Yeol bementek hozzá és beszélgettek vele, én nem tudtam. Már az is nagy dolog volt hogy el mertem jönni. Valahányszor meghallottam egy lépést megrezzentem, ami elég gáz egy kórházban. Mivel rengetegen vannak és folyton nyüzsgés van a folyosókon. Nem tudtam mit csinálni, csak üres tekintettel néztem és remegtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése