Az orvos megállapította hogy egészséges a kicsi, de azt nem tudtuk meg hogy kisfiam lesz-e vagy kislányom, mivel takarja magát.
-Tuti hogy kislány! Túl szégyenlős!-nevetett Woo miközben kísért engem haza.
-Miért? A kisfiúk is lehetnek szégyenlősek! S a lányok sem mindig azok!-néztem rá szúrósan.
-Igaz! Te sem voltál szégyenlôs soha!-gondolkozott el.
-Hé!-csaptam vállon-Ah..-fogtam meg a hasamat mert egy hatalmasat rúgott s kegyetlenül fájt.
-Jól vagy?-váltott aggódóra Dongwoo hangja.
-Igen...-motyogtam-Azt hiszem ugyan olyan harcias lesz mint én...-próbáltam a fájdalmon túl kuncogni, de egy fintor lett a vége.
-Aztán mi lett volna ha a te harciasságodat kapja és az én hülyeségemet...-próbálta oldani a feszültséget, de ez nem segített. Miért gondol erre? Azt hittem már tovább lépett rajtam, úgy mint Sungjong Yun-on! Lehet hogy tévedtem?!-Mi az?-pislogott rám értetlenül.
-Te még mindig...-suttogtam-Szeretsz?-a lényem egyik fele arra számított hogy rávágja "Áh, dehogy! Màr csak barátok vagyunk!" De a lelkem egy kicsi, nagyon icurka picurka része pedig, azt kívánta hogy igent mondjon. Nem tudom miért! Hisz Seongyeol gyermekét hordom a szívem alatt és nagyon szeretem! De azok a sebek amiket Dongwoo gyógyított be, mindörökké a lényem részévé váltak! Szükségem van rá, hogy ezek a hegek ne szakadhassanak fel újra! Hogy soha többet ne fájjon ami egykor gyengévé tett. Szükségem van rá! Bármennyire is fáj ezt bevallanom és bár mekkorabűntudatot is érzek azért mert vele és Yeollal is ezt teszem. De nem tehetek ellene. Hozzá vagyok kötve!
-Igen, még szeretlek.-sóhajtotta-Soha nem foglak tudni elengedni száz százalékosan, mert szükségem van rád! De ne aggódj! Nem foglak elszakítani tőle, mert tudom hogy őt is szereted!-húzott magához a derekamnál fogva-De attól még nem mondok le rólad.-nyomott puszit a homlokomra.
-Woo...-akadt a torkomon a szó, s ettől elnevette magát.
-Hagyd magad cica! Gyorsabban szabadulsz!-nevetett és húzott az otthonunk felé.-Együnk valamit!-rántott be a pontosan mellettünk lévő étterembe-Jó napot!-hajolt meg udvariasan.
-Szervusz Dongwoo drágám.-mosolygott a hölgy rá a pult mögül-Hány honapos?-lépett ki a pultból és elkezdte simogatni a hasamat.
-Jövő hónapra várjuk elméletileg.-kuncogtam és egyre pirultam.
-A nemét tudjátok?-sandított a hölgy Woo-ra.
-Tuti lány! Túlságosan takarja magát!-vigyorgott rám Woo.
-Ha fiú lesz, megmondom neki hogy azt mondtad rá lány! Utána pedig megnézheted magad!-csaptam a mellkasára. Erre megint éreztem hogy rúgott, igaz nem olyan nagyot mint előtte, de így is éreztem.
-Vigyázz fiam, az asszony hordja a nadrágot!-jött ki mosolyogva egy férfi a konyhából és átkarolta a nő vállát.
-Ó! Mi nem...-kezdtem szabadkozni, de maci a szavamba vágott.
-Ez csak a látszat! Amúgy egy tünemény!-nyomott puszit az arcomra.
-Dongwoo!-szóltam rá, s értetlenül nézett ránk a pár.
-Csinálok nektek valamit enni, nehogy te legyél a vacsora!-nevetett fel a férfi és eltűnt.
-Üljetek csak le! Gondolom elviszitek.-simogatta meg utoljára a pocakomat a nő s a férje után ment.
-Te mit csinálsz?-kérdeztem a hangom visszafolytva.
-Beszélgetek.-tettette az ártatlant.
-De...!-fújtam fel az arcomat-Hazudsz nekik!
-Nem mondtam hogy az én gyerekem...-vont vállat.
-De azt sem hogy nem!
-Miért fáj az neked?-pislogott.
-Javíthatatlan vagy!-indultam el tőle, de elkapta a csuklómat és ott tartott. Vissza húzott s magához szorított, persze csak annyira amennyire a nagy hasam engedte.
-Valld be hogy így szeretsz!-suttogta a fülembe, majd a szemeimbe nézett mélyen-Mert én így szeretlek...-mosolyodott el.
-Hülye vagy...-forgattam meg a pilláimat.
-Pihenj sokat! S gyertek többször!-nyújtotta át a szatyrot a nő, Dongwoo kifizette én pedig csak mosolyogtam. Legalább is próbáltam. Kimentem az ajtón, s még mielőtt idegemben elmehettem volna Woo elkapta a kezemet és ott tartott. Lágyan de mégis határozottan húzott vissza és magához ölelt, már amennyire a pocakom hagyta.
-Miért csinálod ezt velem?-pislogtam fel rá.
-Mert szeretlek!-teljesen lefagytam mire elmosolyodott-Igen tudom hogy Seongyeol a kicsi apja és hogy te is szereted!-legyezett mintha felesleges dologról beszélne-De engem is szeretsz! Tudom! Látni a szemeidben ahogy rám nézel.-simogatta meg az arcomat-És soha nem fogom feladni ezt! Nekem szükségem van rád, s neked is rám! Ezt pedig Yeol is tudja! Mit gondolsz miért tűr meg nálatok?-nevetett.
-Maci... Yeollal ti...-motyogtam lehajtott fejjel.
-Mi sosem voltunk barátok! Mi mindig is csak kolegákként tekintettünk egymásra, vagy maximum haverként!-húzta el a száját-De mikor beleptél a képbe!-nevetett megint zavartan, s nem folytatta a mondatot.-Na menjünk, éhes vagyok.-fogta meg a kezemet és húzni kezdett haza felé. Én zavartam követtem s kinyitotta a lakást (igen! Saját kulcsai vannak) s engem leültetett a nappaliban a kanapére s behozta nekem a kaját meg magának is.
-Yeolnak is van.-bökött a konyha felé a pálcáival és teletömte az arcát kajával.
-Rendben.-bólintottam egy picit, betelepedett mellém, én pedig miután tele ettem magam hozzá bújtam. Átkarolt. Valahogy a közelsége annyira megnyugtat. Szeretem! Hiába is tagadhatnám, mert ez az igazság. S egy részem repdesett az örömtől hogy még mindig kellek neki, a masik felem pedig nem helyeselte. Az a részem el akarta zavarni hogy többet ne is lássam! De tudtam hogy ekkora fájdalmat nem tudnék elviselni. Így hát engedtem neki. Hisz egy részem az övé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése